Amikor nap végén visszaértem a hostelba, gondoltam megkérdezem a tulajt, hogy mit tudnék megnézni következő nap úgy, hogy ne késsem le a délutáni repülőjáratot. Nagyon szerettem volna eljutni a Lagoa do Fogóhoz, de busszal ez nem igazán volt kivitelezhető.
Volt egy térképem és egy buszmenetrendem, amiket kiterítettem az asztalra, majd elkezdtem tanakodni, tervezgetni, hogy akkor mi legyen. Pár perccel később megjelent egy srác, aki szintén a tulajtól érdeklődött. Ő is a Lagoa do Fogóhoz szeretett volna menni, de ő hajlandó lett volna ezért egy nagyobb összeget kifizetni egy helyi idegenvezetőnek. A tulaj felhívott neki pár helyi utazási irodát, de nem nagyon találtak elérhető túrát. Majd a nő egyszer csak felém fordul, hogy miért nem megyünk együtt, hiszen mindketten ugyanoda akarunk menni.
Odaült az asztalhoz a srác, majd elkezdtünk beszélgetni. Mondtam neki, hogy nekem túrára nincs pénzem, én stoppolnék. Meséltem neki az előző napokon átélt stoppolós történeteimről, majd végül megegyeztünk, hogy együtt megyünk. A terv az volt, hogy először elmegyünk Ribeira Grandeba busszal, majd onnan kisétálunk ahhoz az úthoz, ami egyenesen a tóhoz vezet és majd ott stoppolunk.
Még pár szót váltottunk az ilyen alap témákról, hogy ki honnan jött, stb. A srác neve Alec. Én tök azt hittem, hogy valahonnan Skandináviából származik, mivel tök szépen beszélt angolul, az akcentusa pedig az amerikaira hasonlított. Meghökkentem, amikor kiderült, hogy orosz. Ő Szentpéterváron él, ahol a Four Seasonsban szakács és imádja Portugáliát. Már sokadszor járt az országban, és számtalan helyen megfordult.
4. nap
A terv tegnap megszületett, jöhetett a megvalósítás.
Kb. 1 óra alatt elzötykölődtünk Ribeira Grande-ba a busszal, de végül elcsesztük a buszmegállót (pontosabban én mondtam, hogy szálljunk le ott), és a város szélén szálltunk le. Úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk akkor most a stoppolást. Nem kellett sokat várnunk, az első autó meg is állt, egy helyi farmer a platós kocsijával. Pár perc múlva pedig megérkeztünk a városba.
Alec be akart menni a helyi tourinformba térképért, úgyhogy először arra vettük az irányt. A tourinformos csaj azt mondta, hogy szerinte tuti, hogy nem fogunk látni fent a hegyen semmit, mert tök nagy köd van. A köd viszont egyikőnknek se vette el a kedvét, úgyhogy megköszöntük a tanácsot és a térképet, majd elkezdtünk sétálni kifele a városból ahhoz az úthoz, ami egyenesen megy a tóhoz.
Megint nem kellett sokat várnunk, szinte rögtön megállt egy autó. Egy lisszaboni portugál srác, Felis vett föl minket, aki egyedül túrázott Sao Miguelen. Ő egy bérelt autóval járkált a szigeten és esténként általában az autóban aludt. Erre a napra ő is a Lagoa do Fogót tervezte.
Szerencsénkre nem volt olyan nagy köd, amikor felértünk. A kilátás gyönyörű volt. A tó körül turistaösvény megy végig, mi is megálltunk egy kicsit túrázni, habár mi csak pár 100 m-t tettünk meg. Hihetetlen látványt nyújtanak ezek a kráter tavak itt Sao Miguelen, a háttérben pedig az óceánt is lehetett látni. Tiszta időben még gyönyörűbb lehet.
A tó után visszaültünk az autóba és lejjebb mentünk egy kicsi a Caldeira Velha parkba. Aleccal közösen álltuk Felis belépőjegyét, hogy legalább mi is viszonozzuk valamivel a kedvességét. Gyönyörű ez a park is, olyan, mint egy dzsungel. Hatalmas nagy élmény volt látni ezt a fantasztikus növényzetet, hiszen ilyet sehol máshol nem láttam előtte. A parkban meleg vizű patakban is lehet fürdeni, ami egy részen meg van duzzasztva. Álomszép. Tényleg ez a paradicsom.
Felis mondta, hogy tud még egy közeli túraútvonalat és egy másik vízesést, menjünk el oda is. Persze egyikőnk sem ellenezte az ötletet. Végül egy barlangnál kötöttünk ki, ahol valóban volt egy vízesés is és egy vasból kialakított emelvényen lehetett bejárni. Nagyon szép volt.
Vissza fele úton sikerült elesnem, és ráestem a bal lábamra, ami még az előző évi elesésem óta fájt. (Azóta kiderült, hogy ott kialakult valami kötőszöveti csomó, amivel nem nagyon lehet csinálni semmit, de mostanában már nem érzem annyira egyébként).
Szerencsére Felis is Ponta Delgadara ment, úgyhogy elvitt minket a belvárosba. Mikor visszaérünk Ponta Delgadara elköszöntem a fiúktól, majd bementem a tour informba, hogy nem tudnak-e segíteni valamit az eleséssel kapcsolatban. Nagyon aranyosak voltak, az egyik nő kiment az út széli fagyishoz és hozott nekem jeget. A tourinform pont ott volt a buszmegálló mögött. Mondták, hogy amíg nem jön a reptéri buszom nyugodtan üljek itt és jegeljem a lábam.
Mikor kiértem a reptérre a jeget a biztonsági ellenőrzés előtt persze ki kellett dobnom, de később sikerült szerezni egy következő ellátást.
Ez az út óta már több, mint 1 év eltelt. Idáig soha nem halogattam ennyire a beszámolók elkészítését, de most ez valamiért nagyon lassan ment. Szerintem azért, mert annyira jó élményekkel tértem haza és olyan helyre sikerült eljutnom, amit egyszerűen fel sem tudtam utána fogni, hogy ilyen létezik. Hónapokig a hatása alatt voltam ennek az útnak. Mindenkinek csak azt tudom ajánlani, hogy aki nem teheti meg, hogy messze utazzon (Amerika, Ázsia, stb.), viszont valami igazán különleges helyre vágyik, az menjen az Azori-szigetekre, viszont ne kövesse el azt a hibát, amit én, hogy csak 3-4 napra megy. Sao Miguelre legalább 1 hetet érdemes szánni és ha belefér az időbe és a költségvetésbe, akkor még pár napot akár egy másik szigeten is el lehet tölteni.
Azóta a Ryanair bejelentette, hogy Terceira szigetére is repülni fog, úgyhogy már a lehetőségek is nyitva állnak. http://fapadosinfo.blog.hu/2016/09/25/ujabb_azori_sziget_fapados
Amikor Sao Miguelen jártam még nem gondoltam volna, hogy 1,5 éven belül már Ázsia és Ausztrália fele veszem az irányt, az viszont biztos, hogy ahogy visszatértem Európába és megint kicsit lenyugszik az életem, újra el fogok menni Portugáliába és az Azori-szigetekre.
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Ha tetszett a bejegyzés, akkor kövess a Facebookon is!
.jpg)
